A folyamatos önelemzések, pszichológiai és internetes diskurzusok kikerülhetetlen módokon szövik bele magunkat az életünkbe, a párkapcsolataink pedig sokkal inkább egy boldogságkeresési folyamattá konvertálódtak át. Fáber Ágoston szociológus „Akkor is szeretnél, ha állólámpa lennék?” előadásában olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy miért egyre nehezebb fenntartani egy hosszú távú kapcsolatot, és hogyan váltunk bizalmatlanná saját társas elköteleződéseinkben a másik fél érzelmeivel, szándékaival kapcsolatban. Ágoston az általa felvázolt modellben – amelynek fókusza inkább Európán és a középosztályon van – a régi (teleologikus) és az új (autotelikus) kapcsolati keretrendszerek elméleti és működési különbségeit mutatja be anélkül, hogy bármelyik kategóriát is idealizálná, így a múltra nem egy nosztalgiával átitatott rózsaszín szemüveg mögül pillant vissza, mint ahogyan napjaink liberalizált működési rendszerét sem emeli ki az innováció pozitív mintapéldájaként. 

Az alábbi előadás, amelynek kivonatát olvashatjátok, az Adaptér tudományos-közéleti sorozatának, a PUB-likációnak egyik alkalmán hangzott el. Az eseménysorozat célja, hogy a tudományt kivigye egy sör mellé, és olyan izgalmas felfedezésekről, kutatásokról számoljon be szakértők által, amelyekre napjainkban gyakran keressük a választ. Az előadás az eddigi, pszichológiai megközelítéstől – amely elsődlegesen az érintett felek egymással való tudatos-tudattalan viselkedésében keresi a választ, és a folyamatos önfejlesztésére fektet hangsúlyt – eltávolodva szociológiai szemszögből próbálja feltárni a párkapcsolati nehézségek mögött rejtőző társadalomelméleti- és -történeti mintázatokat.

 „Miért kezdenek el felbomlani a házasságok és a párkapcsolatok, miért tűnnek olyannak, mintha egyfajta kapitalista termékként beléjük lenne építve az elavulás, akár egy mosógépbe, vagy mint egy autóba?”

Napjainkban – statisztikai adatok alapján – egyre többen válnak, míg ezzel szemben egyre kevesebben házasodnak. A házasságkötés Magyarországon 40 év lefolyása alatt átlagosan 8 évvel tolódott ki, míg Franciaországban 1985 és 2015 között közel 4,5 évvel emelkedett a gyerekvállalás átlagos életkora. Miért tűnik úgy, hogy a múlt technológiai – egyúttal földrajzi – limitációján és a szülők által eltervezett házasságok korán túllépve mégis egyre kevesebb az intézményes kapcsolat? 

 „Ha egy hipotetikus, korábbi perspektívát teszünk magunkévá, és visszamegyünk az időben néhány száz évvel, akkor azt fogjuk látni, hogy semmilyen szükség nem volt arra, hogy az ember a párkapcsolatát menedzselje, merthogy megházasodott fiatalon, gyerekeket nemzett/szült, nevelt, és nem volt kérdés, hogy kivel fogja leélni az életét utána.”

Amellett, hogy az átlagéletkor természetesen jelentősen rövidebb volt, egy feudalista társadalomban élő személy nem feltétlenül gondolkodott el azon, hogy az elkerülői kötődési stílusa hogyan fogja befolyásolni az egyébként is előre elrendezett házasságát. Mint ahogyan azon sem, hogy vajon akkor is szeretné-e társa, ha egy állólámpa lenne – ahogy erre az előadás címe is ironikusan rákérdez. Ez a jellegű bizonytalanság nem jelent meg, mivel régen a párkapcsolatok kialakításában nem volt prioritás a szerelem.

„A szerelem mint a házasság alapja Angliában és Franciaországban először a 19. század elején bontakozik ki – ez egy nagyon kései fejlemény. Évszázadokig nem így éltünk, és egyébként a nehézségeink egy része ebből is fakad.”

Manapság ugyanakkor ez dominálja és strukturálja jelentősen kötődéseink kialakítását. Az intézményes, inkább érdekalapú kapcsolatokat többnyire hátrahagyván a választási lehetőségeink radikálisan megnövekedtek, az igények átalakultak, és ebben a bizonytalanságban az egyetlen stabil pont, amely szabályozni tudja ennek a keretrendszerét, az a másik hitelessége; valóban hiszünk-e a szavának, a cselekedeteinek, amelyek mentén tudjuk értelmezni a kapcsolat iránti elköteleződését. Ebből adódóan pedig arra vagyunk késztetve, hogy folyamatosan átvilágítsuk, elemezzük a kapcsolatainkat, és megbizonyosodjunk arról, hogy nemcsak mi, hanem a másik fél is megfelelően érzi magát az adott kötődési formában. Ennek ugyanakkor elengedhetetlen kulcsa az, hogy ismerjük magunkat; hobbikat alakítsunk ki, felfedezzük, hogy milyen karrierlehetőségek közül tudunk választani, egyáltalán: tisztában legyünk azzal, milyen igényekkel és motivációkkal rendelkezünk az életünk különböző területein. Ez sem feltétlenül egy olyan tényező, amellyel régen életvitel-szerűen foglalkoztunk volna. Ugyanakkor a kapcsolat ilyen jellegű vizsgálata viszont könnyen monotonná is teheti az alapvetően érzelmi kötődésen alapuló viszonyunkat.

„Mivel nincs semmilyen intézményi garanciája annak, hogy ez a kapcsolat meddig fog tartani, ezért folyamatosan menedzselni, monitorozni, diskurziválni kell; tudakolnom kell a másikat, saját érzéseimen, terveimen kell gondolkodni – és ezeket rendszeresen meg kell beszélni a másikkal. Hogyha szignifikáns eltérések vannak, akkor feszültség üti fel a fejét a párkapcsolatban.”

Ez az időszakonként felmerülő bizonytalanság nem csak romantikus kötődéseinkben tapintható vagy éppen azokból eredeztethető. A folyamatos gazdasági, politikai tényezők és ezzel együtt a társadalmi változások és átalakulások arra is befolyást gyakorolnak, hogy magánéletünkben minek mekkora keretet vagy éppen határt szabunk – a múlttal ellentétben például nagyobb rendelkezésünk van afelett, hogy a családnak mekkora szerepet tulajdonítunk, vagy melyik országban, milyen körülmények közt szeretnénk letelepedni. A múltban, ahol a hierarchia jelentősen formálta a társadalmi szerepeket és az azokra kiszabott követelményeket, kiszámíthatóbb kontextusokat, elvárásokat is eredményezett az egyének és csoportok felé. Valójában a mai „bőség zavara”, a struktúra hiánya vetül ki inkább a párkapcsolatokra, mint ahogy minden másra is a jelenlegi működési rendszerben.

„Nem könnyű úgy menedzselni egy kapcsolatot, hogy a tradicionális alapjai és külső támasztékai eltűnnek a háttérből. (…) Az egész életünk gyakorlatilag bizonytalanná, újratárgyalhatóvá, projektszerűvé válik.”

Míg a régi struktúra meghatározottsága nem feltétlenül jelentette az egyéni boldogságunkban való kiteljesedést, addig napjaink modellje ennek a keretnek a hiányával tud mégis nagyobb befolyást és szabadságot adni arra, hogy valóban az általunk választott személlyel egy érzelmileg kölcsönösen dinamikus kapcsolatban éljünk. Ugyanakkor fontos szemügyre venni azt is, hogy a hosszútávúság fenntartásához milyen módszerekkel élhetünk. Jelen esetben akár választhatunk, hogy elfogadjuk-e, hogy az érzelmekre épülő viszony a kezdeti fellángoláshoz képest hosszú távon könnyen stabilizálódhat, és ennek tudatában köteleződünk el a másik fél mellett; vagy elfogadhatjuk azt is, hogy nem feltétlenül tud egyetlen személy minden olyan személyes igényünknek megfelelni, amelyre vágyunk, így bizonyos tényezőket magunknak vagy másokkal közösen tudunk megteremteni.

Az előadó: Fáber Ágoston (1981) szociológus, mű- és szakfordító. Doktori fokozatát az ELTE Társadalomtudományi Karán szerezte. Az Új Egyenlőség online társadalomelméleti folyóirat szerkesztője és a Kék Egyenlőség pszichológiai és szociológiai podcast alapító szerkesztője. Korábban francia társadalomelméletekkel foglalkozott, újabban az intimitás szociológiai kérdéseit kutatja.

A témához fűződően ezeket is ajánljuk:

• Fáber Ágoston írásai
  • http://replika.hu/replika/110-06
  • https://ujegyenloseg.hu/parkapcsolati-nehezsegek…/
  • https://ujegyenloseg.hu/mindenkinek-nehez-de-a-noknek…/

• Angol nyelvű irodalmak:
  • Anthony Giddens: The Transformation of Intimacy. Sexuality, Love, and Eroticism in Modern Societies.
  • Ulrich Beck és Elisabeth Bech-Gernsheim: The Normal Chaos of Love
  • Eva Illouz: Why Love Hurts

Statisztikai források: